Őszintén, engem mindig lenyűgöz, ha azt látom, hogy olyan valaki képvisel szívvel-lélekkel egy nemzetiségi kultúrát, akit vér szerinti származás nem köt az adott nemzetiséghez. Valljuk be, napjainkban egyre nehezebb dolgunk van hagyományaink őrzése terén, hiszen az asszimiláció olyan ellenség, ami időről-időre egyre fenyegetőbben üti fel a fejét: ezért is kiemelt fontosságú az, hogy hagyományaink, kultúránk, nyelvünk minél szélesebb körben, minél tovább éljen, és ami talán a legfontosabb, minél autentikusabban maradjon fenn. Felesleges sallangok, oda nem illő, görögnek mondott tánclépések, és Erős Pista nélkül, mert az már nem görög.
Beszélgetőtársam magyar származása ellenére tevékeny szerepet vállal ebben a küzdelemben, bár, úgy gondolom, ha valaki ennyire magas szinten törekszik képviselni egy kultúrát, mindegy is, milyen nemzetiséghez tartozónak született: Smuk Gáborral beszélgettem.
Rólatok, a „Smuk-gyerekekről” köztudott, hogy szinte hangszerrel a kezeitekben születtetek. Hány éves voltál, amikor először volt igazi hangszer a kezedben?
Ez egy nagyon jó kérdés, igazából ez az élmény óvodás koromhoz kötődik. Először valamiért azt találtuk ki, hogy a hegedű mindkettőnknek nagyon jól „feküdne” az öcsémmel, Tomival, így mind a ketten beiratkoztunk egy zeneiskolába, ahol nagyon pici hegedűkön kezdtünk el játszani. Délutánonként jártunk szolfézsra, hegedűórára, bár, amikor engem először meglátott a hegedűtanár - hiszen már akkor is nagyobb voltam, mint a normális gyerekek - azt kérdezte: „Miért nem nagybőgőzöl”? Kicsit elgondolkodtam azon, hogy talán tényleg nem is a hegedű illik hozzám a legjobban, de még négy évig lelkesen folytattam. Ez az érzékeny hangszer nagyon fejleszti a hallást, és kiváló tanáraink is voltak. Jártam a Tücsök Zenekarba is, és ott jöttem rá arra, hogy igazából a zenekari lét az, ami nekem a legjobban tetszik, az, hogy együtt zenélünk, bár akkoriban még nem sok ilyen csoportos fellépési lehetőségünk volt.
Aztán, úgy ’96 körül lehetett, amikor karácsony előtt beállított Apukám egy harmonikával. Azt mondta, hogy bár ez karácsonyi ajándék, most előbb kapom meg, mert a „Mennyből az angyal”-t már harmonikán kell eljátszanom Szenteste, így még aznap elkezdtem keresgélni a hangokat. Ekkorra a szüleimmel már számtalanszor fordultunk meg görög és délszláv táncházakban, így azok a dallamok jártak a fejemben, s mivel mind közül a görög tetszett a legjobban, megpróbáltam hallás után lejátszani a dalokat. Ekkor azonban még semmit sem tudtam róluk, se a címüket, se a szövegüket.
Csak úgy, hallás után?
Igen, hallás után, meg volt egy-két görög kazettánk, amelyeket az autóban rongyosra hallgattunk, azokról is próbáltam levenni a számokat, az eredmény azonban akkor még csak kevéssé hasonlított az eredetire. Mondhatnám, 10 hangot hallottam, de csak egyet-kettőt sikerült eltalálni, viszont a családom és a szomszédaink nagyon toleránsak voltak. A tuberleki úgy jött az életünkbe, hogy volt néhány szuper arab kazettánk is a kocsiban, utazáskor mindig a vizes kulacsokon doboltunk rájuk a hátsó ülésen. Akkoriban a Zsarátnok zenekar dobosa egy nagyon tehetséges arab zenész volt, mindig ámulva néztük és hallgattuk Tomival. Egyszer Apukám gondolt egyet, és megvette az éppen eladó tuberlekijét, otthon pedig kitettük a vekkerórát, és 5 percet a Tomi dobolt, 5 percet én. Végül az ő szívéhez nőtt hozzá jobban. A zeneiskolában ekkor még hegedűn játszottam, harmonikán csak hobbiból.
Mikor vált a harmonika főszereplővé?
Kezdetben otthon zenélgettünk a Tomival, meg a Nagymamámnál, Bobi kutyának. A dolog akkor fordult komolyabbra, amikor a tv-n keresztül megismertük Kollátosz Jorgoszt, és az öccsét, Fotiszt. Velük, valamint az osztálytársnőnkkel, Nemcsók Nórival hoztuk létre a Mytikas zenekart, amely 1997-től 2000-ig működött és körülbelül 100 fellépést ért meg. Körülbelül nyolcadikos koromban kezdtem el a zeneiskolában klasszikus harmonikát tanulni, öt évig jártam Ernyei László tanár úrhoz.
A zene nekem elsősorban örömszerzést jelent. Én amúgy is egy ilyen beállítottságú ember vagyok, aki folyton keresi annak lehetőségét, hogy örömet szerezhessen másoknak.
Mit jelent neked a zene?
A zene nekem elsősorban örömszerzést jelent. Én amúgy is egy ilyen beállítottságú ember vagyok, aki folyton keresi annak lehetőségét, hogy örömet szerezhessen másoknak. Persze fontos önkifejezési eszköz is a zene, de az örömszerző funkciója számomra az első. Nem is beszélve a közvetlen sikerélményről, amit magával hoz.
Akkor az a típus vagy, aki jobban szeret adni, mint kapni?
Igen, amikor viccből kitöltöttem egy személyiségtesztet az interneten, azt az eredményt kaptam, hogy Télapó-típusú ember vagyok. Nekem az a sikeres este, mikor több boldog ember megy haza egy rendezvényről, táncházból, mint amennyi eljött, amellett, hogy elég maximalisták vagyunk, és közben törekszünk a tökéletes zenére, táncra is.
A Mytikasból hogyan fejlődött ki a Mydros?
A Mytikas megszűnése után nem sokkal alakult meg a Görög Ifjúsági Egyesület, amelynek a nyári táborról szóló hirdetését a görög újságban olvastuk. Ide nemcsak görög származású fiatalok, hanem bárki mehetett, aki a kultúra iránt érdeklődött. Tomival felhívtuk a szervezőket, akik nagyon kedvesek voltak, mondtuk nekik, hogy nagyon szeretünk zenélni, és megkérdeztük, csatlakozhatunk-e. Nagyon örültek neki, mondták, lesznek ott más zenészek is, lehet majd együtt zenélni. Nagyon sok fantasztikus embert ismertünk akkor meg, és ott született meg az elhatározás, hogy ezt folytatnunk kell!
Először Niko-t (Sztavropulosz Nikolaosz) találtuk meg, egy nemzeti ünnepen a Tavernával játszott, mint második buzukis. Nagyon szimpatikus volt nekünk, csodáltuk a játékát, megkérdeztük, volna-e kedve csatlakozni hozzánk, és azonnal igent mondott. Őt követően az akkori gitárosunk, Sztefo (Arvanitidisz Sztefanosz) csatlakozott a zenekarhoz, aki magával hozta egyik kollégáját, Ábrahám Janit, aki a basszusgitárosunk lett.
Tinára (Csyef Athina) úgy találtunk rá, hogy éppen abban az iskolában léptünk fel, ahová akkor járt, a tanárai ajánlották őt a figyelmünkbe, hogy itt egy szép görög lány, aki sorra nyeri a népdalversenyeket, és imádja a görög zenét, ismerjük meg! Aztán, amikor a Tinának szünetet kellett tartania pár hétre, helyettest kellett keresnünk, és akkor esett a választásunk Lavira (Virágh Lavínia), aki akkor már sorra nyerte a Sirtos énekversenyeket, gondoltunk egy merészet, és megkérdeztük, volna-e kedve csatlakozni. Ezt követően több tagcsere is volt, jellemzően basszusgitáros fronton.
Nekünk, magyaroknak nagyon kell vigyázni arra, hogy ugyan élvezhetjük a görög zenét, táncot, mert a görögök szívesen osztják meg azt a világgal, de nem vehetünk el belőle, és nem adhatunk hozzá felesleges, oda nem illő dolgokat, mert a kapott végeredmény már idegen lesz mindentől.
Előbb érintettük az autentikusság kérdését. Nagyon sokat dolgoztunk már együtt, és olyan jó látni, hogy ti tudatosan is figyeltek arra, hogy ami a kezeitek közül kikerül, az valóban görög legyen, akár a zene, akár mondjuk a táncok tekintetében, mert ugye tudjuk, táncházakban különösen vad dolgokat is lát az ember…
Ez nagyon érzékeny kérdés, mert a zenészeinkkel, táncosainkkal magas színvonalat akarunk tartani, miközben nem szeretnénk megbántani senkit. Nekünk, magyaroknak nagyon kell vigyázni arra, hogy ugyan élvezhetjük a görög zenét, táncot, mert a görögök szívesen osztják meg azt a világgal, de nem vehetünk el belőle, és nem adhatunk hozzá felesleges, oda nem illő dolgokat, mert a kapott végeredmény már idegen lesz mindentől. A görög zene és tánc (ugyanúgy, mint más népek kincsei) egy lecsiszolódott, sok évszázad alatt kialakult hagyomány része, ami nem véletlenül olyan, amilyen: egy teljes nép alakította, csiszolta tökéletessé sok-sok évszázad alatt. Többször jártam Thesszalonikiben egy rendkívül színvonalas táncfesztiválon (HOFETH), ahol mindig elbűvölve nézem a táncokat, hallgatom a zenét, és ha szerencsém van, elcsípek olyan apró trükköket, dallamokat vagy mozdulatokat, amelyek kihozzák az adott dal vagy tánc varázsát, igazi szépségét. Mindig olyan táncosokkal dolgozunk, akik híven képviselik a görög kultúrát. A zenekarunk és a táncoktatóink is egyaránt támogatják azokat, akik lelkesen igyekeznek a tánclépéseket jól csinálni, míg azokat, akik szándékosan meg szeretnék azokat változtatni, igyekszünk minden erőnkkel meggyőzni arról, hogy az autentikus stílus sokkal nagyobb örömet fog nekik okozni.
Úgy gondolom, ha már csináljuk, akkor próbáljuk meg úgy csinálni, ahogy azt Görögországban csinálják a legnagyobbak.
Mely görög számok állnak közelebb a szívedhez?
Ahogy az érzelmek változnak bennem, úgy változik az aktuális kedvenc is. Általában viszont azt mondhatom, hogy meglepő módon nem a pörgősebb, ütősebb számok állnak hozzám közelebb, hanem a lassúbb, komoly mondanivalóval rendelkező dalok, amelyeket játszani is jobban szeretek.
Milyen a nem zenész Smuk Gábor?
A nem zenész Smuk Gábor a Corvinus Egyetemen diplomázott, mint gazdaságinformatikus, és hétköznap egy nemzetközi banknál dolgozik. Szükség van a civil foglalkozásra is, hiszen sajnos a népzenéből, rétegzenéből Magyarországon nem lehet megélni. Sokan azt gondolják, a tiszteletdíj „talált pénz” a zenészek számára, pedig a zenekari munkának maga a zenélés csak egy kicsi része, mondhatni a jéghegy csúcsa, hiszen rengeteg időt és pénzt követel a háttérmunka, a fellépésszervezés, könyvelés, internetes promóció és természetesen a próbák.
Öccsével, Tomival
Fontosnak tartod-e, és ha igen, mennyire, hogy a gyermekeid életének is szerves része legyen a görög kultúra?
Egyelőre még nem igazán gondolkodtam el ezen, viszont azt jó példának tartom, amit a szüleim csináltak: igyekeztek nekünk minél több lehetőséget bemutatni, persze úgy, hogy soha nem erőltettek semmit, aztán, amelyik megtetszett, az megmaradt az életünkben. A görög zene és tánc egy olyan varázslatos világ, ahol az lenne a csoda, ha valakinek nem tetszene.
Beszélgetésünk elején viccesen megjegyezted, hogy a kezdeti próbálkozások során 10 hangból mekkora volt a találati arányod, viszont most már, tapasztalataim alapján, szinte bármit lejátszol hallás után, azonnal. Elgondolkodtál-e azon, hogy tehetségkutatóban indulj, akár egyedül, akár zenekarban?
Egyedül semmiképpen, hiszen a munka mellett nincs annyi időm a gyakorlásra, mint szeretném, másrészt nem szeretek egyedül zenélni. A görög zene számomra inkább zenekari mulatság. Amúgy sem túlzottan élvezem a virtuóz, kapkodós szólózenészek előadásait, jobban tetszik az egyszerű, letisztult, kiegyensúlyozott, közösen létrehozott zene, tánccal kísérve. Talán furcsának tűnik, de nekem mindig a táncház volt az álmom, azokat szeretem a legjobban. Nem vágyom sztárságra, arénára, nagy koncertekre. Otthonosabban mozgok ebben a kisebb, barátságosabb közegben.
Említetted a Thesszaloniki-i Fesztivált. Szórakozol vagy inkább tanulsz ott?
Talán mindkettő. Imádom viszont azt, hogy rengeteget lehet meríteni belőle, igyekszünk megtanulni minél több olyan számot, amelyek kuriózumnak számítanak a hazai görögség körében. A tánccsoportok ritka, kevésbé elterjedt táncokat is megtanulnak a próbák során, és hihetetlen jó érzés, amikor mi is megtanulunk egy különlegesebb, mondjuk makedón vagy pondoszi számot, és a profi táncosok csillogó szemekkel rohannak be a táncparkettre táncolni, hiszen számukra így megelevenedik mindaz, ami eddig legtöbbször csak magnóból szólt, amit egy-egy táncházban eddig nem tudtak táncolni. Csodálatos ilyenkor azt is látni, ahogy a különböző tánccsoportok tagjai összefonódva, együtt táncolnak. Ez különösen nagy motivációs erő számomra, és a zenekar számára is, így folyamatosan fejlesztjük a repertoárt, hogy ezeket az embereket is ki tudjuk szolgálni.
Nekem mindig óriási elismerés, ha az itthoni görögök eljönnek azokra a rendezvényekre, amelyeken játszunk, tetszik nekik, amit csinálunk, büszkék erre a dologra, és mellette elfogadják, hogy magyarok is vannak a zenekarban. Úgy gondolom, ha már csináljuk, akkor próbáljuk meg úgy csinálni, ahogy azt Görögországban csinálják a legnagyobbak. Nem is beszélve arról, hogy milyen csodálatos érzés, ha időnként eljutunk egy kinti görög faluünnepre, és simán be tudunk csatlakozni az ott kialakult félkörökbe táncolni, vagy gond nélkül együtt tudunk zenélni a kinti zenészekkel. Óriási élmény, amikor valaki zenében, táncban tud egy nyelvet beszélni egy másik néppel!
Köszönöm, hogy beszélgettünk!
dr. Miliosz Nikolett
Képek forrása: Facebook
Ilyen helyek azonban nemcsak a távol eső és nehezen megközelíthető helyeken vannak; akár Athénban, Krétán, Rodoszon is találhatunk környezetbarát feltételeket. Az egyik legfontosabb szempont ilyenkor a szállás kiválasztása. Kis fogadók, hotelek, „eco hotelek” és akár kolostorok is biztosíthatják a környezettudatos szállást, a lényeg, hogy hatásuk a természetes környezetre elhanyagolható legyen. Az ilyen szálláshelyek ugyanis működtetésük során a legkisebb terhelést próbálják róni a környezetre, miközben 5 csillagos élményt is képesek biztosítani.
A legjobb Athénból nekiindulni, és a nyugati autópályán (8A) Korinthia mentén elhaladni, ahol balra letérhetünk Tripoli és Kalamata irányába. Ez az út a Peloponnészosz hegyeibe vezet minket. Tripolitól már csak egy órányira található Spárta, ahol nemcsak azért érdemes megállni, hogy megnézhessük, mi maradt Leonidász városából, de ellátogathatunk az Olíva Múzeumba, ami végképp láttatni engedi, mennyire fontos szerepet játszik ez a növény a hellének életében. Az irányt Monemvaszia felé véve, melyet mini Gibraltárnak is neveznek, iktassunk be egy kávészünetet: az itt található kávézók ugyanis megérnek egy látogatást. A várost elhagyva az O Athasz taverna tárja elénk speciális, olívából készített ételeit. Spárta felé visszakanyarodva érintsük Gytheiot, melynek varázsa mindenkit ámulatba ejt. Öreg, színes házikóival, a jacht és halászkikötő felé magasodó domboldalával mesebeli helyként hat. Erre jártunkkor feltétlenül kóstoljuk meg az itt kínált tenger gyümölcseit! Következő állomásunk legyen a kissé vadregényes módon megközelíthető Mani, mely megkerülése kevesebb, mint fél óra alatt kivitelezhető. Kalamata felé haladva a táj már szelídebb, Kardamylit elérve pedig már ismét az olívaföldek szívében találjuk magunkat. Látogassunk meg néhány olívaolaj készítő műhelyet is, ahol tanúi lehetünk a sajtolás folyamatának.