Galbenisz Tomaszt nem kell bemutatnom senkinek, ha arcról nem is, de a hangjáról már szinte mindenki ismeri, hiszen rengeteg színházi szerep mellett a szinkronstúdiók kedvelt szereplője. Kezdjük azzal, hol születtél, hol nőttél fel?

Anyukám és Apukám a görög polgárháborút követően kerültek Magyarországra, mindketten sebesültként, a kórházban, gyógyulás közben ismerkedtek meg egymással. A nővérem, Tomaica és én már itt, Budapesten születtünk, s kezdetben a Dohánygyárban laktunk. Sajnos nem sok emlékem van abból az időből, hiszen körülbelül másfél éves lehettem, amikor a szüleim Kőbányán lakáshoz jutottak, így valójában Kőbányán nőttem fel, ott végeztem az általános iskolát, majd a László Gimnázium kémia-angol szakára jártam.  

Hogy jött a kémiából a színészet?

Állandó szereplője voltam szinte az összes görög műsornak, általános iskolás programoknak. Egyrészt, mert szerettem csinálni, másrészt, mert motivált az a hatalmas megfelelni vágyás, amit belénk neveltek, hogy nekünk, görög fiataloknak meg kell mutatni, hogy helyünk van ebben az országban, tenni kell azért, hogy elfogadjanak, így mindig igyekeztem, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból. Később, a gimnáziumban, amikor az ember keresi a helyét, fogalmam sem volt, mi akarok lenni, de a kémiáról úgy gondoltam, nekem ez nagyon tetszik, jól fog állni. Közben megmaradt ez az úgynevezett „ hülyéskedős” énem, nem is engedtek felelni sem angol, sem oroszórán, mert utánoztam a nyelvet, mindig nagy derültséget okozva az osztályban, így mindig csak írásban felelhettem. Fociztam is, hívtak az MTK-ba, de a szüleim nem engedtek, mondván, sokkal fontosabb a tanulás.

Harmadik-negyedik osztályos koromban kezdtem el először komolyan gondolkodni, hogy melyik a nekem leginkább tetsző pálya, de akkor még csak egy dologban voltam biztos: a szabadságomat nem akarom eladni, nem tudnék egész nap egy irodában ülni. Gondolkodtam, mit csinálnék szívesen, így beadtam a jelentkezésem külkereskedelmi és idegenvezetői szakokra. Volt azonban egy osztálytársam, aki elültette a fülembe a bogarat, mondván, olyan jól tudok szórakoztatni, miért nem jut eszembe a Színművészeti Főiskola, nem is merek oda jelentkezni. Arra gondoltam, milyen jó ötlet, végül is egész eddigi életemben ezt csináltam, így beadtam oda is a jelentkezésem, majd elmentem felvételizni. Fel is vettek, mind a külkereskedelmi, mind az idegenvezetői szakokra, azonban a Színművészeti Főiskola felvételije örök nyomot hagyott az életemben. Az első meghallgatáson Kállay Ferenc felvételiztetett, és bár kiestem az első rostán, de olyan hangulata volt annak a pici színpadnak, a fényeknek, a világításnak, hogy azt mondtam, nincs más út, én ezt nem engedem el, nekem ezt csinálni kell, mert engem erre teremtettek. Nemet mondtam a másik két szakra, és elkezdtem járni a színházakat, hogy munkát keressek, mint statiszta. Ilyen munka nem akadt, de fizikai munka igen, én pedig boldogan elvállaltam, csak azért, hogy ebben a közegben lehessek, így kerültem a Madách Színházba díszítőnek, majd aztán szépen lassan jöttek a statisztaszerepek is. Közben megint felvételiztem a Színművészetire, ami másodjára sem sikerült, de a lelkesedésem nem hagyott alább. Az utam a Nemzeti Színház Stúdiójába vitt, ahol Bodnár Sándor tanított, vele sikerült felépítenem magamban, hogy mi is az a színház. Egy évig tanultam ott, majd a harmadik nekifutásra végre felvettek a Színművészetire, ahol Kerényi Imre és Huszti Péter osztályába kerültem, 4 évig Dimanopulu Afroditével - aki most Egerben él a családjával - osztálytársak voltunk. A gyakorlatunkat a Nemzeti Színházban töltöttük, ahol pedig - korábbi stúdiós révén  - már szinte mindenkit ismertem.

Emlékszel még arra, mi volt az első szereped?

Kezdetben csak kisebb szerepek adódtak, de talán a legelső szerepem Laborc volt az István, a királyból, ugyanis elment az őt megszemélyesítő színész, kellett egy jó hangú beugró, s rám gondoltak, mivel mi, görögök az Afroditével elég „nagyhangúak” voltunk. A vizsgaelőadásunkat követően aztán a Nemzetiben maradtam, egészen az igazgatóváltásig, amikor is az igazgatóval együtt a színészeknek is távoznia kellett.  Ezt követően Szegedre költöztünk a családommal, akkor már megvolt a nagyobbik lányom, de csak fél évet töltöttünk ott, majd visszaköltöztünk Budapestre. Szinkronizáltam, játszottam egy gyereksorozatban, s közben véletlenül összefutottam Kerényi Imrével, aki a Madách Színház igazgatója volt már akkor, beszélgettünk, kérdeztem, mehetnék-e oda. Külsősnek vettek fel, majd másfél-két év múltán leszerződtem, s immáron 27 éve a Madách Színházhoz tartozom.

Mennyire volt meghatározó a görög származásod a munkád során, azon túl, hogy említetted, ti voltatok Afroditével a „nagyhangúak”?

Sokszor találkoztam azzal a véleménnyel, hogy görögös a nevem, változtassak rajta, mert ez örök bélyeg marad rajtam. Én viszont úgy voltam vele, hogy eszem ágába sincs változtatni, hiszen büszke vagyok a származásomra, aki szeret, ezzel a névvel szeressen. Ez az érzésem be is igazolódott, a szinkronon keresztül nagyon sokan megismertek és megszerettek.

Megtaláltak a görög szerepek?

Sajnos ez nem nagyon volt jellemző, és érdekes, hogy a szinkronban is, ha valami görög témájú film került elő, pont arra nem hívtak, csak ha kiejtési problémák adódtak. A Bazi nagy görög lagzi munkálataiban azonban részt vehettem.

A szerepálmokat sosem szerettem, mert annak idején, a főiskolán, Cyranot nagyon szerettem volna eljátszani, mondván: „ ki, ha én nem, ezzel az orral”.

Van görög szerepálmod, olyan görög karakter, akit nagyon-nagyon szívesen eljátszanál?

A szerepálmokat sosem szerettem, mert annak idején, a főiskolán, Cyranot nagyon szerettem volna eljátszani, mondván: „ ki, ha én nem, ezzel az orral”. Aztán teljesen a szerep hatása alá kerültem, addig-addig görcsöltem, míg nem sikerült túlságosan jól. Így jobban szerettem azt, ha megkapom a szerepet, és legyen az meglepetés, hogy mit hozok ki belőle.

Nagyon sokat szinkronizálsz, mikor találkoztál a szinkronszínészettel?

A Főiskola utolsó két évében volt szinkronóránk, gyakorolni az akkori Pannónia Stúdióba jártunk. Egy-egy mondatot, tömegjeleneteket kaptunk, én pedig szép lassan benne maradtam a szakmában, egyre ismertebb lettem, felismerhetővé vált a hangom.

Melyik volt a kedvenc szinkronszereped?

Nagy siker volt a Madagaszkáros szerepem, még most is nagyon sok pozitív visszajelzést kapok. Gyorsnak és pergő nyelvűnek kellett lenni, az amerikaiak küldtek két oldalt, hogy hogyan kellene a karakterhez alakítani a hangom, de mivel bonyolult volt, mondtam, hogy inkább improvizálok néhány hangot, a rendező pedig válassza ki a neki tetszőt. Így aztán nagyon elcsíptük a karaktert. Imádtam a figurát, nagyon sokat számít az is, hogy kapok-e tőle ihletet, de Julien királlyal nagyon könnyű volt együtt dolgozni. A dal is nagyszerű benne, a „Riszálom úgyis-úgyis”… Szerencsére sokat szinkronizálok, sorozatokat, természetfilmeket, filmeket, ahogy Szulejmánban és a Zöld íjászban is.

Hogyan alakul egy szinkronhang? Kaptok instrukciókat, hogyan kellene a hangotokat alakítani, vagy meghallgatjátok az eredeti színészt?

Ez sok összetevőtől függ. Függ attól, hogy a megrendelő mit vár el, a kiemelt mozifilmeknél, rajzfilmeknél komoly válogatás van, sokszor 30-40 ember közül választják ki a színészt, aki majd a hangját adja a szereplőnek. Van, hogy pontosan megadják, mit várnak, van, hogy van egy kis szabadságunk. A hétköznapi sorozatoknál nincs ilyen elvárás. A hangunkra viszont nagyon kell vigyázni, mert estére is kell,hogy maradjon belőle, a színházba.

Van egy díjad is, miért kaptad?

A Vándor Pufi díjat még 1994-ben kaptam, a Madách Színházban. Ez a legjobb karakterszínésznek járó díj, azért született, hogy ne mindig csak a vezető színészek részesüljenek díjazásban. Azért is különleges ez a díj, mert nem a vezetőségtől kaptam, hanem a társulat maga szavazta meg, ki a legméltóbb rá.

Mesélj egy picit a családodról!

Feleségem, Bozsik Éva, gyógymasszőrként dolgozik. Több mint 30 éve vagyunk együtt, nagyon megtaláltuk egymást. Két gyönyörű lányom van: Niki és Szofi.

Mit csinálsz, ha nem játszol, nem szinkronizálsz, nem szerepet tanulsz?

Sokáig teniszeztem, a legújabb hobbim pedig, hogy futok és „gyúrok”, ugyanis úgy szerettem volna átlépni az ötödik x-et, hogy erőm teljében vagyok. A feleségemnek is komoly sportmúltja van, gerelyhajító volt, ő ösztönzött, menjek sportolni. Én, aki utáltam focistaként is futni, most nagyon élvezem, ha pedig jó idő van, szeretünk kirándulni, és nyáron természetesen nyaralni.

Érdekes, nem oda születtünk, de a mienk, a mi részünk, a vérünkben van.  

Merre jártok legszívesebben nyaralni?

Általában Görögországba. Mindig beszélünk róla, menjünk valahova máshova, de valahogy mindig visszakanyarodunk. Nem tudom miért, egyszerűen olyan a tengerpartja, meg legalább beszélem valamennyire az ország nyelvét, el tudom olvasni a táblákat, ez olyan jó érzés. Nincs kifejezetten kedvenc helyünk, boldogan fedezzük fel a családommal az egész országot. Mindig megtaláljuk azt a helyet, ami hozzánő a szívünkhöz. Érdekes, nem oda születtünk, de a mienk, a mi részünk, a vérünkben van.  

Elmúltál 50 éves, mi a terved a következő 50-re?

Mindig azt szoktam mondani, hogy csak egészség legyen, ha egészséged van, akkor bármit megtehetsz, nem a pénz a lényeg, hanem az, hogy boldog legyen az ember. A szeretet és a boldogság a legszebb részei az életnek, ez visz előre. Talán bölcsebb lettem, nem vagyok már annyira pénzközpontú, már jobb adni, mint kapni.

Közel áll hozzád a spiritualitás?

Hogyne, Osho-t, Balogh Bélát olvasok. Annyira jó tudni, hogy ez a világ nemcsak annyi, amennyit látunk belőle, fantasztikus, ha megtanulod a problémáid máshonnan nézni. Például annyira tetszik nekem az a gondolat, hogy minden, ami történik, miattad történik, a te gondolataid, a te cselekedeteid által jön létre, és ha valami rosszul sül el, azt is te okoztad magadnak. Általában  hajlamosak vagyunk mást okolni a problémáinkért, hogy én például valaki más miatt nem lettem eddig nagy színész, de ez nem igaz, mert  minden tőlünk függ, Tőlem. Lehet azt mondani, hogy más miatt történnek dolgok, de ha az ember elcsitítja a fájdalmát és hátralép, megláthatja, hogy mi is történik körülötte,Vele valójában.

Rajtam múlik, hogy az adott keretek között hogyan oldom meg a problémáimat, hogy dühös leszek vagy mosolygok rajta és továbblépek.

Hiszel abban is, hogy mindenkinek meg van írva a sorsa?

Hiszek benne, és abban is hiszek, hogy nem véletlen az, hogy hova születsz, mint ahogy az sem véletlen,hogy görög származásúként Magyarországra születtem. Innentől kezdve rajtam múlik,mihez kezdek vele,hogy megtanulok-e boldogan,örömmel élni a születésem adta lehetőségekkel vagy sem!  Ha ezeket a gondolatokat az ember elkezdi a gyakorlatban is alkalmazni, akkor egyszer csak szép lesz az élet, és könnyű más emberek elfogadása és megértése.  

Nagyon családcentrikus ember vagy, hihetetlenül jó hallani, ahogy a szeretteidről beszélsz. Köszönhető ez ennek a gondolkodásnak is?

Igen, de annak is, hogy én egy nagyon erős családban nőttem fel, anyukám és apukám tyúkanyóként és tyúkapóként védtek bennünket. Nagyon erős család voltunk, mindig együtt mentünk mindenhova, együtt terveztünk és gondolkodtunk. A spiritualitást a feleségem hozta a családba, rajta keresztül ismerkedtem meg én is ezekkel a gondolatokkal, és aztán így simultunk szépen egymás mellé, így növünk egymás mellett örömben és szeretetben nap mint nap. Mind a mai napig meg tudunk beszélni bármit, hogy szerinted ez vagy az miért történik veled, nézd meg, hol tartasz, mit csinálsz, mennyit teszel egy-egy dologért. Ezzel a szeretettel próbáljuk a családunkat is összetartani magunk körül, a lányainkat és a fiúkat, akikkel együtt vannak. Az a cél, hogy az ember mindig fejlődjön és felismerjen dolgokat.

Ha az ember csak egy kicsit gondolkodik, hogy miért él, mit művel itt a Földön, akkor nem lehet az a válasz, hogy megszületsz, kicsit itt vagy, aztán meghalsz. Nekem ez nem stimmel.

Hiszel a halál utáni életben?

Hiszek benne, mert én nem tudom elképzelni, hogy egy szellem, egy lélek egyszer csak eltűnik,megsemmisül, hiszen amit kimondasz,még az se tűnhet el,az is hat a környezetedre. Akkor tehát minek is vagyunk itt? Ha az ember csak egy kicsit gondolkodik, hogy miért él, mit művel itt a Földön, akkor nem lehet az a válasz, hogy megszületsz, kicsit itt vagy, aztán meghalsz. Nekem ez nem stimmel. Nézd meg, kiáll egy kisfiú a tv-ben, és énekel, olyan hangon, mintha évtizedes tapasztalat lenne mögötte, lehetetlen, hogy nincs benne valamiféle előző élet tapasztalata!Nem gondolom, hogy ez csak tehetség, ez túl egyszerű lenne. Ebben nagyon erősen hiszek. Sok mindenre tanít az élet, nem véletlenül vagyunk itt, ebben biztos vagyok. Minden fájdalom és öröm tanít valamire, és ha eléggé nyitott szemmel nézel, rájössz arra, mit tartogat számodra az élet. Hogy hol születtél, ki vagy, görög vagy magyar vagy, nem számít, minden csak élettapasztalat.

Az élet olyan, mint egy nagy kép, aminek most épp egy bizonyos mozaikját éled. Én most színész vagyok Magyarországon, görög származásúként. Ez a képnek egy kis részlete, de addig-addig születsz le újra meg újra, míg az egész képet végig nem tapasztalod. És amikor látsz egy embert, aki ott ül az utcán, és koldul, tudd, hogy azt valamikor te is csináltad már, vagy fogod csinálni. Fontos, hogy az ember a teljes körforgást végigvigye, és egyszer csak bölcsebbé válva továbblépjen.A leckét megtanultam, felsőbb osztályba léphetek! Az a fontos, hogy az ember ne essen kétségbe, ne féljen, hogy jaj, lesz-e munkája, pénze. Fontos, hogy van-e annyi hite, ereje, hogy igenis, lesz annyi pénze, annyi munkája, amennyit akar, és azt igenis meg tudja teremteni!Amikor baj van, akkor derül ki igazán,hogy elég erősek vagyunk-e, de hinni kell! Mindig!

Köszönöm, hogy beszélgettünk!

dr. Miliosz Nikolett

 Fotó: www.jegy.hu. Pinterest