Nagyon érdekes életút az övé, ahogyan a görög ikonok iránti szenvedélyéből kiindulva a vallás élete meghatározó része lett. De hogyan is kezdődött ez a történet?
Merő véletlenek sorozatának köszönhető minden, vagy az Isteni gondviselésnek, ki hogyan olvassa a dolgokat. Már az érettségi után, 1996-ban tudtam, hogy engem a vallástörténet és a filozófiatörténet érdekel, azonban akkor még nem volt ennyi szak, mint manapság, ezért az egyetlen lehetséges helyre mentem, ahol ezt tanulhattam, a Tan Kapuja Buddhista Főiskolára, itt szereztem diplomát, mint buddhista tanító. Itt, a Főiskolán volt egy szemináriumunk, amelynek keretében különböző témákat lehetett választani, én a keresztény ikonográfiát választottam, és az ikonok tanulmányozása során jöttem rá arra, hogy azok mélyebb rétegeinek megértéséhez konyítani kellene a teológiához, a liturgikus rendhez, hiszen nagyon sok összefüggése van a kereszténység más ágaival, például a keresztény misztikával vagy a liturgikus zenével.
Az ezt követő évek azzal teltek, hogy elkezdtem felfedezni az ortodox kereszténységnek ezt a számomra korábban teljesen ismeretlen világát, és lassacskán így erősödött fel bennem egy belső intuíció, egy belső hang, ami az évek során egyre tisztábban kivehetően mondta azt bennem, számomra is érhetően, hogy „Itthon vagy ebben”, és ebből az érzésből született meg a keresztség döntése is. Nem voltam megkeresztelve, tehát nem áttértem, hanem 2001. április 1-jén, a beloianniszi templomban kereszteltek meg. Rájöttem, ha ikonokkal szeretnék foglalkozni, meg kell tanulnom görögül, hiszen a kapcsolódó szakirodalom görög nyelvű vagy orosz, de ahhoz nem volt kedvem. Az alapokat a Vécsey utcában tanultam meg, majd később önállóan próbáltam meg ezt a tudást elmélyíteni, egészen addig, míg Mihail metropolitának ki nem fejeztem abbéli vágyamat, hogy szeretnék teológiát tanulni, valahol Görögországban. Mihail metropolita egyfajta spirituális „alkut” ajánlott: én mehetek Görögországba tanulni, de cserébe felszentel diakónusnak. Nem nagyon tudtam, mit jelent ez, ezért rábólintottam, a megállapodás megköttetett, így amikor félidőben hazajöttem, Mihail metropolita diakónussá szentelt. Azt hittem, a történet itt véget ért, de a metropolita egy idő múlva kijelentette, hogy a diakónusi lét folytatása a papság, így 2006-ban ortodox pappá szenteltek.
Mi a feladata egy diakónusnak?
A diakónus egyfajta liturgikus segéd, az ortodox liturgia szimbólumrendszerében ő a szolgáló angyal, aki oda-vissza „rohangál” az oltár és a nép között, nem végezhet önállóan semmiféle szertartást, hanem a pap segítségére van, onnan lehet megismerni, hogy ő az, aki a könyörgéseket mondja az oltáron kívülről.
Ha meg kellene fogalmazni, mit jelent számomra az, hogy keresztény vagyok, úgy tudnám megragadni, hogy szép lassan, napról-napra valahogy újjáteremtődik körülöttem a világ, azzal párhuzamosan, ahogy belülről újjáformálódik az emberi lény is.
Mit ad az Ön számára a vallás? Beszéltünk arról, hogy az ikonok tanulmányozásából indult ki a papi pályája, de kell ehhez egyfajta elhivatottság is, hogy az ember szívvel-lélekkel tudja csinálni…
Elgondolkodtató a kérdés, mert a megközelítés, hogy a vallásnak valami pluszt kellene „adnia” az ember életéhez, nekem mindig kissé furcsa volt, valószínűleg azért, mert én nem a kereszténységgel együtt nőttem fel. Ha meg kellene fogalmazni, mit jelent számomra az, hogy keresztény vagyok, úgy tudnám megragadni, hogy szép lassan, napról-napra valahogy újjáteremtődik körülöttem a világ, azzal párhuzamosan, ahogy belülről újjáformálódik az emberi lény is. A vallás nem egy állapot, hanem folyamat. A kereszténység nem egy statikus valami, amit „megkap” az ember, hanem küzdelem, transzformáció, vagy, ha görög szóval mondjuk, egyfajta metamorfózis, ami nem egyik pillanatról a másikra megy végbe. Az ember nem megváltozik, hanem szépen lassan átalakul; de nem harsány, külsődleges módon, hanem egy titkos, belső átalakulás által.
Több könyv és publikáció is kötődik a nevéhez. Mik azok a témák, amelyek inspirálják, amelyekről szívesen ír?
Mindig az, ami éppen érdekel: javíthatatlanul kíváncsi lény vagyok, de alapvetően két nagy területen érzem otthon magam. Az egyik az ortodoxiához kapcsolódik: készült már könyvem például ikonfestészetről szóló esszék gyűjteményéből, a „belső”- vagy „Jézus-ima” történetéről – ami az ortodox kereszténység egyik leghíresebb spirituális gyakorlata – és az áthoszi monostorokról. A másik terület a „minden egyéb”: leginkább a Liget című irodalmi-ökológiai folyóiratban jelentek meg kisebb tanulmányaim és esszéim.
Van-e olyan téma, amivel eddig még nem foglalkozott, de már régóta nagy vágya?
Sok ötlet mozog, készülődik az emberben, a világ azt valahogy mindig hozza magával, melyik valósul meg. Írnék például könyvet Sínai Szent Gergely életútjáról, aki a 13-14. század fordulóján hallatlanul érdekes és kalandos életet élt, de jó volna összeszedni az itt-ott megjelent kis cikkeket, tanulmányokat az emberi gondolkodás labirintusairól, furcsaságairól, zsákutcáiról is.
Beszéltünk az áthoszi kolostorokról, járt már ott?
Igen, az utóbbi években minden évben legalább egyszer ellátogatok oda. Úgy gondolom, hogy azoknak a keleti keresztényeknek, akik nem ortodox országban, hanem diaszpórában élnek, főleg a papoknak, különösen fontos, hogy időnként feltöltsék a belső elemeiket. Elég sok embert ismerek ott, az ott töltött idő mindig a belső rendrakás ideje.
Hogyan telnek ott a mindennapok?
Egy átlagos nap hajnali 3 óra körül kezdődik, fél 4-4 órakor kezdődik a templomban az első szertartás, ami liturgiával zárul, és eltart 8-fél 9-ig. Utána közös étkezés van a monostori refektóriumban, ami nem hosszabb, mint 10-15 perc. Az athoszi szerzetesek sohasem esznek húst, ünnepnapokon sajtot és halat fogyasztanak, egyébként csak zöldségféléken, gyümölcsön, gabonaféléken élnek. Ezt követi a monostorokban a napi munka, a szerzetesek szétszélednek dolgozni, ki a földekre, ki gyertyát önteni, ki tömjént készíteni, építkezni. Délután 4-5 körül egy órát pihennek, rendbe szedik magukat, majd napnyugta körül kezdődik az esti istentisztelet, az eszperinósz, ami nagyjából egy óra, talán másfél. Ezt követi a napi másodszori étkezés, majd a lenyugvási istentisztelet, az apódipnon. Ezután van még egy kis szabadidejük, mielőtt este 10-11 körül aludni térnek, majd hajnali 3-kor ismét megszólalnak a harangok. Nők nem élnek itt, sőt, börtönbüntetés is járhat azért, ha ezt a szabályt valaki megszegi – természetesen nem a szerzetesek, hanem a görög állam részéről. Mindig megvan a szabad választás lehetősége, hogy el lehet hagyni ezt a helyet, de nem sokan élnek vele.
Az ortodox egyház, szemben a nyugati egyházakkal, főleg a katolikussal, és a protestánssal, megtartotta azt az ősi keresztény hagyományt, hogy a teljes liturgikus napot követi. Míg pl. a katolikusoknál reggel, is, délután is lehet mise, az ortodox egyházban megmaradt az, hogy napi egyszer lehet liturgiát tartani, és a különböző templomi istentiszteletek harmóniában vannak mind az adott évszakkal, mind az adott napszakkal. Este például nem szokás liturgiát végezni, hanem van egy speciális szertartás, az „Est szolgálata”, ami olyan imákból és énekekből áll össze, amik jelzik, hogy a nap befejeződött, és az ember nyugovóra tér, számot vet az aznapi életével. Ennek megvan a reggeli párja, ami a „Hajnali szolgálat”, a felserkenés szolgálata, ez kiegészül kisebb szertartásokkal, mint az éjféli, vagy a lenyugvási szertartások. Ennek értelme az, hogy az embernek minden nap többször is alkalma van arra, hogy egy kicsit megálljon, összeszedje magát, és tekintetét a földi dolgokról az égiekre fordítsa – emlékeztetve magát arra, hogy ő sem csak földi, mulandó lény, hanem rejtőzik benne valahol egy isteni szikra, amely keresi a maga útját és eredetét.
Mennyien élnek ott?
A lélekszám mindig változik, de körülbelül háromezren.
A nyelv egy dolog, de nem elég, ha nincs mögötte hagyományok komplex rendszere, amelyekben a nyelv megnyilvánul, „testet kap” – legyenek azok bármilyenek, nem feltétlenül vallásosak. A görög kultúrát megtanulni pedig elég nehéz anélkül a háttér nélkül, amit a vallás jelent Görögországban. Ezért úgy látom, hogy nagyon nehéz a magyarországi görögök helyzete, ha tovább akarják vinni a görög identitást.
Milyennek látja a vallás helyzetét a mai magyarországi görög közösség vonatkozásában?
A diaszpórákban létező nemzetiségek mindig azért küzdenek, hogy a többségi társadalommal szemben meg tudják őrizni saját identitásukat. Az első görög diaszpóra úgy tudott relatíve hosszú időn keresztül fennmaradni, hogy két pillérre helyezte a hangsúlyt önképének kialakításakor: a nyelvre és a vallásra. A második diaszpórában is megvan a nyelv, de mivel itt a vallás nemigen játszott szerepet, szükség lenne egy olyan közös hivatkozási alapra, amely egységben tarthatja a görögséget. Ha nincs vallási mítosz, amely az identitásképzés magjául szolgálhatna, akkor kell egy szekuláris mítosz. Az itteni görögség ezért az olyan identitásképző eseményekhez és alakokhoz nyúl vissza, mint a partizán alakja, az egyetemi események, vagy az OHI. A kérdés, hogy ezek vannak-e olyan erősek, hogy generációkon keresztül képesek legyenek identitásképző alapként funkcionálni: amikor már kihal az a nemzedék, amely ezt személyesen átélte, bőrén érezte. A nyelv egy dolog, de nem elég, ha nincs mögötte hagyományok komplex rendszere, amelyekben a nyelv megnyilvánul, „testet kap” – legyenek azok bármilyenek, nem feltétlenül vallásosak. A görög kultúrát megtanulni pedig elég nehéz anélkül a háttér nélkül, amit a vallás jelent Görögországban. Ezért úgy látom, hogy nagyon nehéz a magyarországi görögök helyzete, ha tovább akarják vinni a görög identitást.
Köszönöm, hogy beszélgettünk!
