Úgy tartja, nem elég, ha valaki kiválóan ért a hangszerekhez, szakmai alázat nélkül még a hangok is másképpen szólnak. Nem szeret a reflektorfényben lenni, szerinte a csapat nem attól csapat, hogy valaki kiáll a többiek elé, akiknek csak a homályban jut hely, hanem attól, hogy mindegyikük munkája egyformán fontos. Smuk Tamással beszélgettünk.

Mindig azzal viccelődünk, hogy hangszerekkel a kezetekben születtetek. Emlékszel, hogy kezdődött ez a hatalmas szerelem?

Szerencsések vagyunk a bátyámmal, hiszen a szüleink rendkívül gazdag útravalóval láttak el minket: lelkes táncházi közönségként görög, egyéb balkáni, magyar, sőt, indiai esten is jártunk. Számos kazettánk volt, az arab zenétől kezdve a klasszikus zenén át a legújabb dallamokig szinte mindenféle muzsikával találkoztunk, de végső soron a görög zene lett az, ami a leginkább a szívünkhöz nőtt.

Ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban vágytunk a bátyámmal arra, hogy mi is játszhassunk valamilyen hangszeren, úgy, ahogy azt a táncházakban láthattuk. Ezen vágyunktól vezérelve zeneiskolába kezdtünk járni, ahol hegedülni tanultunk, ám az ott eltöltött két év alatt rájöttem, hogy a cél jó, csak az eszköz nem megfelelő.  Érdekes módon a közvetlen családi körben nem zenélt körülöttünk senki, apukám viszont mindig szerette a hangszereket: többfélét is kaptunk tőle, amiket volt alkalmunk Gáborral kipróbálni, tanulgatni rajtuk. Az első darbukánkat, görög nevén tuberlekit a Zsarátnok zenekar dobosától, Almassalma Ahmed Kheir-től vásárolta, amivel nagyon nagy örömet szerzett nekünk.

Melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás? A vágy, hogy dobolj vagy maga a tuberleki?

Mire meglett az első dobunk, már volt bennünk ambíció: Gáborral mindenen doboltunk, ami csak a kezünk ügyébe került, az autóban a kulacson, itthon a lavór alján. Az „Alma dobja” – ahogy mi hívtuk – sokáig elkísért, időközben felújíttattam, és a Mydros-ban is hosszú éveken keresztül játszottam rajta. Jelenleg egy olyan hangszer van a kezeim között, melyet az egyik legjobb egyiptomi tuberleki készítő mester, Mohamed Elarabi kifejezetten nekem, az én elképzeléseimnek megfelelően készített. Ez hatalmas megtiszteltetés, és azóta is minden alkalommal nagyon boldog vagyok, amikor játszhatok rajta.

Azért zenéltünk, mert szerettünk volna, így hamar megismertük, mi az az örömzene.

Ennek a hangszernek az egyik nagy előnye, hogy viszonylag olcsó, könnyebben áldoz rá az ember. Elég hamar sikerélményt hoz, így azok számára is jó, akik nem annyira kitartóak, vagy szeretnének hamar sikerélményt szerezni. Mi abban is szerencsések voltunk a Gáborral, hogy a szüleink a zene frontján nem gyakoroltak ránk semmilyen nyomást. Azért zenéltünk, mert szerettünk volna, így hamar megismertük, mi az az örömzene. Dobolni autodidakta módon tanultam meg, nem jártam tanárhoz. Hallgattam otthon a kazettáinkat, és hallás után próbáltam meg eldobolni a számokban hallottakat, vagy csak kísérni azokat. Akkor még nem volt internet, nem volt youtube, szégyenlős gyerek révén pedig a zenekarok dobosaihoz sem mertem odamenni, hogy megkérdezzem, hogyan sajátíthatnám el ezt vagy azt a technikát. Érdekes, hogy ezekből az élményekből sokat táplálkoztam, több éve én is tanítom a tuberlekin való játékot. Saját indíttatásból nem kezdtem volna tanítani, ha fel is kértek rá, inkább más tuberlekisekhez irányítottam őket, akik akkoriban már foglalkoztak ilyesmivel, de az egyik kedves ismerősöm ragaszkodott hozzá, hogy tőlem tanuljon, mert szerette, ahogy játszom. Ilyen kedves felkérésre nem tudtam nemet mondani. Mielőtt tanítottam, kételyeim voltak, hogyan lehetnék én méltó tanár, hiszen amit tudok, én sem tanártól vagy mestertől tanultam, hanem csak egyszerűen kikísérleteztem, ráéreztem; milyen jogon állíthatnám hát azt, hogy a tudás autentikus forrása vagyok. Aztán egyre több anyag vált elérhetővé az interneten, ami egy fontos visszaigazolás volt számomra. Rájöttem, hogy semmit sem csinálok másképp vagy rosszul, csak maximum hosszabb ideig tartott, míg tanár nélkül, egyedül jöttem rá arra, hogy mit és hogyan kell csinálni. Ma már nem bánom, hogy annak idején nem volt tanárom, így saját játékstílusom alakulhatott ki. Az időt sem sajnálom, ez egy szép hosszú út, amit ma is lelkesen taposok. Amit viszont sajnálok, hogy nem volt rá lehetőség gyerekkoromban, hogy bárki segítséget, útmutatást tudjon adni. Ma azt próbálom megadni az embereknek, amiben nekem nem volt részem. Nagyon boldog vagyok, amikor látom, hogy sikerült valakinek segítenem, és bízom benne, hogy a dobolás neki is annyit fog adni, mint nekem.

Fotón: A Mydros zenekar - még az azóta kivált Tibivel (jobb szélen)

Gáborral a mai napig együtt zenéltek. Ad a testvéri kötelék egyfajta pluszt a munkához, könnyebben érzitek egymás rezdüléseit?

Nekem nagyon sokat jelent, hogy Gáborral jó testvérek vagyunk. Számomra nagy öröm, hogy együtt zenélünk. Sok időt töltöttünk együtt, együtt kezdtük felfedezni a zenét, mára már teljesen összecsiszolódtunk. Ez az érzés már kicsi korunkban is megvolt, minden nap siettünk haza az iskolából, hogy zenélhessünk. Van egy kedves emlékem: egyszer Olaszországban voltunk kempingezni, ahová nem vittünk hangszert magunkkal. A nálunk lévő tárgyak között keresgéltünk, két horgászszékre esett a választásunk, ezek lettek a mi alkalmi hangszereink. Hangot ugyan nem adtak ki, de tudtuk úgy tartani, mint egy harmonikát és dobot.  Megegyeztünk a Gáborral, hogy melyik számot játsszuk, tökéletesen együtt kezdtük el, kiállásoknál egyszerre tartottunk szünetet, és fejeztük be a szám végén a „zenélést”. Én a puha textil részén doboltam, ő a keményebb széleire képzelt billentyűket nyomta le: gyakorlatilag ugyanazt csináltuk, ugyanúgy, mint otthon a hangszereken, csak hang nélkül, és mégis működött.   

Gábor nagyszerű szervező, diplomata, nagyon szépen ellátja a zenekar körüli teendőket munka mellett is, noha sok idejét elveszi a szervezőmunka, ezért igyekszem a keze alá dolgozni, segíteni, amiben tudok.

Ha valaki zenélni tud, az nem elég, kell a zene felé egyfajta alázat is, sok-sok kutatás és még több zenehallgatás a stíluson belül.

Milyen hangszeren játszol még?

Egyáltalán nem professzionálisan, de a mi zenénkhez elegendő szinten tudok játszani gitáron és picit basszusgitáron.  Ez a két hangszer ugyan csak kísérő szerepet tölt be azokban a görög zenékben, amiket mi is játszunk, mégis ezen a két poszton volt a legtöbb tagcsere a Mydros-ban. Nagyon nehéz új embert találnunk, hiszen mi - akik a görög zene dallam- és ritmusvilágában nőttünk fel - sem tudjuk mindig maradéktalanul, autentikusan visszaadni az eredeti hangzást, így annak, aki először találkozik a görög zenével, ez még nagyobb kihívást jelent. Ha valaki zenélni tud, az nem elég, kell a zene felé egyfajta alázat is, sok-sok kutatás és még több zenehallgatás a stíluson belül. A harmadik gitárosunk távozása után megegyeztünk, hogy megpróbáljuk ideiglenesen mi pótolni azt az űrt, ami a gitár hiánya miatt keletkezett a hangzásunkban.  Azokban a számokban, amelyekben nagyobb szükség van gitárra, mint dobra, azokban én gitározok, amelyekben pedig buzukira nincs akkora szükség, azokban Niko tölti fel gitárral a hangzást. Az ideiglenes megoldás bevált, és mi így maradtunk. A basszusgitár pótlására is kísérletezünk most egy megoldással, de jobban szeretnénk, ha több hangszeres zenész lenne a zenekarban. Baglamán is szeretek játszani, de sajnos azokban a számokban tudnék pengetni rajta, amikben most gitározom, szóval egy ideje pihentetem ezt a picike, de annál fontosabb hangszert. Nagyon szeretek egy csapat részeként alkotni, soha nem jutna eszembe, hogy a többieket háttérbe szorítva arra törekedjek, hogy elnyomjam a csapatot. Ha mindenáron választani kellene, legszívesebben egy szép tsiftetelit vagy zembekikot játszok el a zenekarral, de nagyon szeretem a 9/8 ütemmutatójú, karsilamas tánc ritmusát is dobolni.  Inkább hangulatfüggő, mikor melyik a kedvencem. Úgy a legnagyobb élmény eljátszani valamit, ha látom, hogy valakiben kellemes érzéseket kelt. Ha például valaki önfeledten, érzelmekkel teli zeimbekikot táncol, akkor minden hangot szeretettel játszok a tiszteletére, de ugyanilyen inspiráló lehet bármi: a tsiftetelire bulizók, a pondoszi vagy más zenére beleéléssel táncolók is ugyanilyen kölcsönhatásba lépnek a zenénkkel. Ülős koncertet ritkábban adunk, de ott is sokszor érezzük a közönség támogatását, hogy kétirányú a kommunikáció köztünk. Ezekért a pillanatokért szeretek a leginkább zenélni.

Aki járt már Mydros koncerten, táncházban, láthatott téged egy nagyon speciális kis dobozon üldögélni, ami szintén dobként funkcionál…

Igen, ez egy afro-perui eredetű hangszer, a cajon, melyet rabszolga zenészek használtak a spanyol gyarmatokon. A rabszolgáknak nem voltak hangszereik, elvették tőlük ezt az örömforrást, így a kezük ügyébe került ládákat használták zenélés céljára. Ma már a flamenco zene egyik meghatározó hangszere. A Mydros zenekarban dobfelszerelés helyett használjuk, a hangja ugyanis kiválóan helyettesíti a lábdobot és a pergődobot.

Érdekes, de az egyik, amit a legjobban szeretek a Mydros-ban, nem célja, csak kedves hozománya volt ennek a dolognak. Ez pedig az, hogy olyan csapat alakult ki, ami olyan, mintha a családom lenne.

A Mydros már nagyon sok éve szerves része az életednek. Mit adott neked? Melyek a legkedvesebb pillanataid?

Érdekes, de az egyik, amit a legjobban szeretek benne, nem célja, csak kedves hozománya volt ennek a dolognak. Ez pedig az, hogy olyan csapat alakult ki, ami olyan, mintha a családom lenne. Bizonyos értelemben együtt nőttünk fel, rengeteg időt töltöttünk és töltünk a mai napig is együtt. Nagy kedvenceim a Mydros nyaralások is, amelyek életre szóló élmények számomra.

Mi határozza meg az úti célt?

Nem egyszerű a szervezés, hiszen közel százan tartanak velünk, és nem mindegyik utazási iroda van arra felkészülve, hogy ennyi embert egy időben, egymáshoz közel helyezzen el, ezért korlátozottak a lehetőségeink. Számunkra nagyon fontos, hogy ezek a nyaralások ne arról szóljanak, hogy mi vagyunk „a zenekar”, és van „a közönség”, hanem mi is ugyanúgy a buli részesei szeretünk lenni. Szeretünk összeismerkedni, beszélgetni az emberekkel, és ez nem csak formaság, tényleg kíváncsiak vagyunk rájuk. Ebből a viszonyból adódóan vannak őszinte visszajelzéseink, mit szerettek és mi nem tetszett annyira egy-egy nyaraláson, ezek alapján próbálunk a kedvükben járni. A szakdolgozatom kutatási alanyai is ők voltak, a témája pedig a nyaralás, így abból is levontunk hasznos következtetéseket. Egyébként az nagyon fontos, hogy mi nem vágytunk soha arra, hogy másként kezeljenek minket, mesterségesen felnézzenek ránk. Tudjuk, honnan indultunk, amíg eljutottunk a teltházas rendezvényekig. Semmi sem hullott az ölünkbe, apránként alakult ki a mai ismertség és népszerűség, amit nagyra becsülünk és hálásak vagyunk érte. Nagyon fontos nekünk a közönségünk, ha bárkinek, akár csak egy másodpercre is adni tudtunk valamit, az nekünk hatalmas öröm.

Fotó: A RitMosaic

Azonban nemcsak a Mydros az, ami előtérbe kerül az életedben…

Valóban, van egy másik együttesem is, a RitMosaic. Az évek során többször kértek fel arra, hogy dobbal aláfestő zenét játsszak egy-egy eseményen, kísérjek hastáncot, így egyre nagyobb szerelmese lettem a dobolásnak, egyre jobban izgatott, mit lehetne még kihozni ebből a hangszerből. Folyamatosan tanulok, fejlesztem magam, rengeteg arab, görög és egyéb olyan zenét is hallgatok, amelyben a tuberleki meghatározó. Próbálom ezeket a stílusokat vegyíteni, és kialakítani ennek megfelelően a sajátomat. A dob is egy nagyon jó önkifejező eszköz. Abból, ahogy valaki ráüt egy dobra, nagyon sok következtetést lehet levonni magáról az emberről: hogyan nyúl a hangszerhez, milyen erővel üti meg, szégyenlősen vagy hatalmas erővel csap rá. Vágytam tehát arra, hogy legyenek körülöttem olyan emberek, akik osztják a tuberleki és a hasonló ütőhangszerek iránti szenvedélyemet, így találtam rá Francia Danira és Varga Mersére, akik kiemelkedő tehetségei ezeknek a hangszereknek. A kezdeményezés hobbiból indult, nem volt bennünk görcsös akarás, hogy mindenáron zenekart hozzunk össze, ám mégis így alakult. Köztünk nincs hierarchia, mindent felosztunk projectekre, és így is működik a dolog. Nincs közöttünk versengés, mert mindannyian azt csináljuk, amit szeretünk: tartottunk már csapatépítő tréninget, bemutatókat, workshopokat (ahol tanítjuk a hangszeres játék alapjait). Szeretnénk kirángatni a dobot abból a skatulyából, amelybe a társadalom és a hangszer eddigi felhasználása helyezte. Nagyon maximalista a csapat, szeretnénk a legjobbat nyújtani, ezért saját szervezésű, egész estés koncertet még nem adtunk, de nagy lelkesedéssel dolgozunk rajta, hogy valami egyedülállót alkossunk.

Én szeretném, ha mindig úgy tudnék zenélni, hogy várom, hogy színpadra állhassak, hogy ünnep legyen, hogy zenélhetünk. Nem szeretnék belefásulni.

Nem elégedtél meg a zenéléssel, diplomát is szereztél. Miért tartottad fontosnak, hogy civil foglalkozásod is legyen?

A Kodolányi János Főiskola Turizmus - Vendéglátás szakán végeztem, mint turizmussal foglalkozó közgazdász. Szakdolgozatom címe: „A görög zene utazási motivációként történő megjelenése a Mydros együttes nyaralásai során”, kézenfekvő és izgalmas téma volt a nyaralásainkról írni. Az a tapasztalatom, hogy a zenéből itthon is meg lehet valahogy élni, de nem érdemes. Én szeretném, ha mindig úgy tudnék zenélni, hogy várom, hogy színpadra állhassak, hogy ünnep legyen, hogy zenélhetünk. Nem szeretnék belefásulni. Emlékszem, általános iskolás korunkban kipróbáltuk Gáborral és az akkori énekesünkkel, Nórival a „vendéglátózást” kicsiben: napi rendszerességgel játszottunk a Westend City Centerben akkor még megtalálható „To Parathiro” nevű görög étteremben, de néhány hét alatt belefásultunk. Elveszett az öröm. Ha az ember ebből akarja kiszakítani a kenyerét, az olyan, mintha levágná az arany tojást tojó tyúkot. Számomra a zene öröm, ezt az érzést igyekszem megtartani.

Köszönöm, hogy beszélgettünk!